Fakó rétihéja portré

Fakó rétihéja (Circus macrourus). Gouache, 50x60 mm. 

Téli közeledtével mindig felmerül a gondolat bennem, hogy jó lenne elvonulni a természetbe például havas hegyhátak közé. Ahol napokig csak túrázni és festegetni kéne. Hát idén legalább esett egy kis hó december elején és fél napot sikerült is túráznunk a szemerkélő esőben. Tehát nem mondhatom, hogy semmi sem valósult meg a dologból. Festegetésre is sikerült időt szakítanom az ünnepek előtt-alatt. Természetesen emiatt kénytelen voltam lemondani arról, hogy bevásárlóközpontokat és más boltokat rohanjak végig, elektrotechnikai és egyéb újdonságok után kutatva. Helyette maradt a forró tea és a szép téli napfény látványa az ablakon kívül. Tehát csend, nyugalom. Egy fecni maradékpapíron kipróbáltam a gouache festéket. Én az akvarellt kedveltem, de az nagyon nehéz és alig javítható technika. Évekkel ezelőtt azonban Kókay Szabi, az ország legjobb madárfestője javasolta ezt a technikát. Felütöttem hát a Magyarország ragadozó madarai című könyvünket, aminek megalkotásán barátaimmal közösen dolgozhattam még 2014 körül. A fakó rétihéja tekintete megtetszett a fotón, így ezt választottam a gouache tesztre. Mikor kész lett rájöttem, hogy az akvarell ugyan a kedvencem, de ez a gouache anyag sajnos sokkal hatékonyabbnak bizonyul.

-->

Kékes 

Egyszer félálomban egy képet láttam felvillanni. Egy nem létezőt. Egy hófehér tájban csak a szürke közeledő hófelhők látszanak és az előtérben egy fehéres, vagy inkább fehér kékes rétihéja (Circus cyaneus) van. Kicsit a hóban megbújva.  Mikor ezt láttam, akkor még nem igazán rajzolgattam. De éreztem, hogy ezt jó lenne megcsinálni. Aztán Dávid barátomtól kapott, vagy 40 éves kisárgult papírra elkezdtem próbaként megrajzolni valami hasonlót, talán tavaly. Az első elég béna lett, nyilván azt nem rakom fel sehova... De ez már jobban sikerült. Beletelt persze egy évbe így is, míg úgy gondoltam, hogy nyilvánosan is vállalható. 

Ami nekem visszahozza a korábbi "látomást", az a borongós háttérszín és a havas fűszálak (elszáradt sás és más lágyszárúak). Emiatt is az tetszik a legjobban benne. A madár szemében megfolyt a sárga és amúgy is lehetne még rajta dolgozni, de szerintem ez már így marad. 

Molyhos tölgy
(Quercus pubescens)

Sziklás hegyoldalon egymagában állva találtam rá. Egy nagyon ritkán használt ösvény mellett roskadozik saját korának súlya alatt. Törzsét évtizedek óta csavarja, töri a téli jeges és a nyári viharos szél. Alig 7-8 méter magas és lombja is ritka de valószínűleg komoly kort megérhetett itt a sovány talajon, déli tűző kopár oldalban. Tövénél pannon gyíkot (Ablepharus kitaibelii) láttam avar közé osonni egyszer. Ceruza vázlatot készítettem gyorsan mikor kifújtam magam felfelé menet. Aztán másik alkalommal meg tollrajzot otthon, s később digitálisan színeztem át. Így lett valami telihold-szerű hangulata a képnek.

 

Digitálisan átdolgozott kép

 

Karsztbokorerdőben készített vázlat a molyhos tölgyről

Egy feketefenyőről (Pinus nigra) készítettem vázlatot miközben egy kígyászölyvet (Circaetus gallicus) vártam a Kiskunságban

Csörgőtoll

Csörgő réce karevező
(akvarell)

Már sokszor elhaladtam robogva, és félig ablakon kipillantva a sáros keréknyom mellett, mely túl hirtelen kanyarodott le az útról, hogy időben megálljak. Igazából az a sáros, rozzant keréknyom nem is hívogatott túlzottan. Hagytam mindig belehalványodni az egyszer-talán majd szürkeháromság gondolatfelhőjébe. Bár az a kézzel odafestett piros felirat, ami a szélső fán lógott a szemétdarabnak is beillő farostlemezen, hogy "Bánya" nagyon is sokat mondott már akkor. Na ez az a tipikus hely, ahol uhu van, csak senki sem keresi – gondoltam. Aztán egyszer arrafelé jövet mégiscsak megálltunk. A lehető legfurább útvonalon, a dombon át, keresztül a vaddisznócsapákon, elértük az ismeretlen bánya felső tetejét. Talán március felé lehetett, valamennyi napfény még átjött a felhőkön, mielőtt lebukott volna. Na, erre lesz a bejárat! – mondtam, és kinyomtam a telefonon a térképét. Belépve a frissen tört fehér mészkő, tavalyi elszáradt gaz, meg fiatalabb fenyőfák és egy otthagyott 20 Kg-s sáros kalapács, némi széltől tépett fára akadt műanyag volt az első, amin a tekintetünk végighaladt. Mi más is lenne itt? De ha már más nincs, akkor is érdemes alaposabban körbenézni, ha már úgyis állandóan uhukat keresünk. Na, itt van pl. oldalt ez a régebbi falszakasz. Hát, nagyjából itt lehetne uhu költőhely, ha lenne. Úgy a vége felé, ott, ahol a törmelékkupac van. – okoskodtam, ahogy a tapasztaltak talán már nem szoktak. De én igen. Hát ja, de ez túl zavart helynek tűnik – tettem hozzá, aztán távcsővel végignéztem a helyen. A tojó uhu rezzenéstelenül, nyugodtnak tűnő borostyán-szemmel nézett vissza rám. Pont a törmelékkupacról.
Basszus! Ott kotlik!

És tényleg ott ült. Avarszínű tollfelhő testét rászorítva a fészeknek használt kavicskupacra. 
Gyorsan a másik irányba húzódtunk és a vékony nyárfa-bokrokon áthaladva a bánya többi, láthatóan eléggé aktívan használt részére értünk. A frissen felforgatott agyagos talaj sárgasága és a minduntalan a cipőbe pergő földdarabokon átkelve, célba vettük a bánya túloldali peremét. Egy magányos erdeifenyő hajlott itt a gyökerei felé, épp, hogy bele nem fordult a tátongó szakadékba. Ennél jobb uhu-pihenőhely nem is létezhet. Alatta találtuk meg a bagoly által elfogyasztott madarak maradványai között ezt a csörgőréce tollat is.
Szárnytükör.
Vagy 4 hasonlóan smaragdragyogású csodatoll egymáshoz zárva az összecsukott szárnyon. Szárnytükör a neve és a tőkés récének kékes, a csörgőnek meg zöldes. Elmondva nem nagy szám. De közelről megnézve, smaragd. Nekem legalábbis.
Fél évig minimum sodródott itt az asztalomon. Majd egyszer megfestem – gondoltam.
--> 

pontok

A hideg hajnali erdő alattam hullámzik. Évek óta ilyen friss zöldnek nem láttam. A nyirkos föld és az avar szaga elkeveredve a hűvös páraszemcsékkel helyet foglal a tüdőmben. Csak figyelem ezt a burjánzó-zsibongó lombegyveleget és hagyom, hogy a megfigyelőhelyem környezete lassan befogadjon. Hol hűvös hol langyos áramlatok vesznek körül. A városban ilyenkor a bódultan hazatántorgottak még csak elsőket fordulják a gyűrött ágyukon és azt sem sejtik, hogy ez a hegygerinc egyáltalán létezik, ahonnan most körbetekintek. 

Apró cseppekben szinte jelentéktelen eső szemerkél végig a völgyön. Épp, hogy csak kopog a kabátomon. Talán nem is eső, csak a nehéz szürke felhők alja. Alig, hogy száradni kezdenek rajtam a cseppek, apró pontok jelennek meg felettem magasan az égen. Amolyan mákszem méretűek. Egy-kettő, és még egy. Aztán megtalálom távcsövemmel a negyediket is. A város irányából siklanak lassan, magasan a felhőkkel. Fiatalok, még vándorolnak. Kóborolva járják a légteret és ahol megtetszik nekik ott elidőznek.

Képtelenség nem észrevenni viselkedésükben a „gyerekes” elemeket. Ijesztgetik egymást, össze-össze csapnak játékosan. Egy irányba haladnak. Egyikük eltűnik a párában hirtelen, majd egy lefelé gomolyodó felhő sötét foszlányából tűnik elő újra. Csodálatos látvány ez, e szürke szombat hideg délelőttjén. Siklanak csak és játszanak odafent hangtalan, míg el nem veszítem őket a horizont felett nyugati irányba. Semmiből tűnnek semmibe.
Minden bizonnyal végigrepültek reggel Budapest egy része felett. Olyan magasan, hogy senki sem láthatta őket. Így továbbra is csak nekem létezik a négy sötét tollú, ifjú barna rétihéja.

(a hosszabb verzió lejjebb található: 2014/05/19. Hidegfront) 

-->

Juniper

 Tuja. Vaslovani Nemzeti Park, Grúzia

Grúziában jártunk pár éve. Parlagi sasokat kerestünk, és találtunk is szerencsére. A déli határnál szavannás hangulata van már  a tájnak. Számomra csodálatosak ezek a kopár hegyvonulatok és az árnyékosabb helyeken megbúvó tujafák. Ezeket szelek és ki tudja milyen erők csavarják erre-arra, míg megjelenésük olyan lesz, amilyet csak kitalálni lehet.

Gabona

Volt 20 percem, vagy több. Még tikkasztó nyáron szedtem le pár búzakalászt a Kiskunságban. Az egyszerűnek tűnő gyönyörű szalma-sárga, furcsa szerkezetű termést. Hónapokkal később néhány rajzeszközt találtam megint a cuccaim között. Úgy 10 vagy még több éve használatlan tust és tollat. Kipróbáltam, hogy tudok -e még rajzolni és tollat-forgatni. Kicsit olyan volt ez, mint valami filmjelenet. Amikor egy földből kiásott ládában valaki megtalálja egykori fegyverét. Legyen mondjuk az valami kard. És csap néhányat vele. Persze ilyenkor megszólal a zene (mondjuk vonósok izgatottan) és a hős ráébred egykori önmagára. Fúj is mondjuk a szél és...

Zene álj!!!
Az egy másik történet, de most nem ez van. Búza van, meg tus és asztalilámpa-fény. És csend.

Szárny tanulmány 

Ficseri

Tavaly óta komolyabban figyelgetem a vonuló madarakat itt Budapesten. Hát igen. Ki gondolná, hogy halászsas vagy barna kánya repül át a Flórián tér felett, mikor épp a dugóban ülünk? Pedig mennek bizony. Ha nem is sok, de azért szállingóznak dél felé ősszel, és észak felé tavasszal. A kilátóról teljes Óbudát belátni. Ez már önmagában is érdekes látvány. Néha egy kutyasétáltató, néha egy napozó, vagy pár söröző-pöfékelő srác jelenik meg, de szerencsére leginkább senki. Csak a kék ég a társaságom. Ilyenkor csak fürkészem az eget és várom, hogy végre észak felől megjelenjen egy pici pont, vagy több is. Kicsi, de madár alakú. Idén még nem igazán mutatkoznak a vonulók, így több időm marad. Rajzolgatom a felhőket, mert az van előttem: cumulusok, és néhány cirrus. Szépek. Fehérek. Lassan változóak. Aztán úgy érzem üres mégis a kép, még így vázlatosan is. Ok, akkor egy fecskét rajzolok rá. Előbb láttam egyet. Miután elkészült és lerakom a tollat, kisvártatva kilenc fecske jelenik meg és keresztül-kasul karcolják a légteret előttem. Mintha a rajzzal megidéztem volna e kis, fekete, csillogó-színű vándormadarakat. Nem hagynak ki egyetlen szegletet sem az előttem terülő látótérből, mindet átsuhanják apró rovarok után iramodva. Már eltűnni látszanak, mikor egyikük még egyszer visszajön és tőlem egy-két méterre "vit-vit" csivegésével búcsúzik. Mint egy megírt történetben. Nevetnem kell. Tőlem tíz méterre egy pár piknikezik. A hölgy egy ideig figyel, hogy vajon mi a fenét csinálhatok, és min nevetek itt egyedül. Nem hiszem, hogy a fecskéket észrevették volna. Pedig itt voltak. Tuti.

Szeptember

Újrahasznosítok

Erdei fülesbagoly (Asio otus) szárny ikeás dobozon, régi krétával rajzolva. Valamikor pár éve készítettem.  Lejjebb a története:

Az egyetem óta nem igazán vettem semmilyen rajzeszközt, anyagot. A digitális RGB képernyővibrálás foglalta le a mindennapjaimat. "Mű"-alkotásaim a gazdaságos csomagolásoktól a céges arculatokig most mind-mind csak elektronikus jelek halmazai lassan elévülő adathordozókon. Semmi anyag, matéria a készítés folyamatában.

Költözés, kartondobozok, bútortologatás. Nemrég ez volt a hétvégi program. Néhány doboz túl nagy volt, hogy a szelektívbe levigyem egyben. Szétvagdosva kezdtem nézegetni, hogy az anyaguk egész érdekes felületű. Szépen mutatna rajta szén- vagy krétarajz. Érdekelt egy ideje már a két anyag, de nem vettem magamnak kísérletezéshez egyikből sem. 

Az erdei fülesbagoly szárnyat a határúti kereszteződésben láttam meg, ahol sajnos az autók áldozata lett ez a szép védett madár. Budapest külvárosi, parkokban bővelkedőbb kerületeiben elég jól megtalálja életfeltételeit ez a bagoly. Az autóforgalom, elektromos vezetékek azonban őket sem kímélik. Sok pusztul el így. A gyorsan robogó járművek hamar megsemmisítik az aszfalton maradt nyomokat. Pár nap múlva a baleset szinte már nem is létezik többé. Esetleg a kamionsofőr emlékében... ha nem egy szélben felkavarodó újságpapírnak nézte az autók közt csapongó madár alakot.

Dávid barátom is dobozolt, költözött a télen. Rengeteget szelektált, dobott ki felesleges kacatokat. Egyik nap hívott, hogy nem tudja már hova rakni a művész nagyszülők poros festékeinek, eszközeinek egy részét. Nem szívesen válik meg tőlük de már minden betelt. Jóformán egy ceruzányi hely sem akadt az új helyen. Dávid szinte elnézést kérve mutatott a szoba bejárata mellé helyezett kupacra. "Ha esetleg van bármi amit fel tudsz használni belőlük...". Végül egy épp, hogy csak nem zip-zár szétszakadásig telepakolt hátizsákkal távoztam tőle. A villamoson végigfuttattam az eszközök szelektálása közben rögzült képeket a fejemben: Faber-Castell pittkréta készlet, anilinos akvarell, patinásra sárgult vagy 50 éves papírok. Ikeás kartondobozon lenne jó kipróbálni valamelyiket.

Örültem. 

Nyír

 

Nyír 

(a pionír)

...

A nyír is a pionír fafajok köz tartozik, ami annyit tesz, hogy sokszor elsőként jelenik meg a többi fafaj közül egy erdősülésre alkalmas frissen bolygatott területen. Vagy akár magára hagyott házak tetején, erkélyen, kertekben stb.

 

Újabb nekifutás

Pár napja a kisebbik kígyászölyv toll megint a kezembe akadt ahogy pakoltam az íróasztalon. Annyira tetszik kifakuló széle, hogy megpróbáltam most a színeit is megörökíteni. Ezúttal számítógéppel, digitális rajztáblával vágtam bele a dologba. Lássuk mi lesz – gondoltam. Azt hiszem ez sem elég jó technika... talán ki kell faragnom márványból?? Nem lehet eléggé visszaadni miniatűr tökéletességét.
Kész, győzött a természet!

Tollak megint

A pusztát járva megint kígyászölyv tollakra leltem egy fa alatt. Nagyon tetszik kis kihegyesedő végük ami a sasok tollaira jellemző leginkább. Amikor felborzolják nyaktollaikat a ragadozó madarak és igazán vadnak néznek ki, ezek a kis csúcsos tollak merednek az égbe (pl. bal oldali kisebbik toll). Most nem álltam neki megfesteni őket mivel nyáron kevés a szabadidőm. Helyette kipróbáltam a szénceruzát tónuspapíron. A pehelytollak könnyedségét talán ez a technika adhatja vissza leginkább.

Madármegfigyelő ős

Adorján naplóját pár éve láttam először. Meglepett, hogy családomban volt egy ember aki ugyan olyan feljegyzéseket tett naplójába a vetési varjúkról és egyéb madárfajokról mint én is tettem tizenévesen. Az még különösebb, hogy majd száz évvel később én is ugyan ebben a kertben figyeltem a telelő varjakat, őszapókat... Anyai ági nagyanyám testvére volt Juhász Adorján aki 1919-ben született de sajnos fiatalon halt meg. A Juhász család Sátoraljaújhelyről származik. Később Ménfőcsanakra, majd pedig Budapestre költöztek. Adorján sokat betegeskedett. Tüdőgyulladást kapott és egy évet töltött egy szanatóriumban a Tátrában. Később tüdőbajban halt meg mindössze 16 évesen. Cserkész volt, sok növényt gyűjtött és ahogyan a naplóbejegyzésből is látszik, élénken figyelte a madarak mellett a közélet eseményeit is. Végigolvastam a könnyen töredező lapokat. Mintha egy könyvet olvastam volna. Budapest akkori arca és a Dunakanyar környéki táj amiről részletesen ír egy tábori fejezetben, nagyon hangulatos. Eszembe juttatta milyen lelkesen mentem én is gyerekként nyári vakációra Nógrád-megyébe rokonainkhoz, hogy igazi vidéki légkörben lehessek.

"Tanakodtam milyen lepkék és bogarak lesznek azon a vidéken. Csábított a szabadban élés sok érdekessége és változatossága különösen pedig az hogy ott mindent a magunk emberségéből kell csinálni... Izgatott az erdő sok érdekes, s előttem még ismeretlen hangja."

Érdekes történeteket, eseteket írt le a táborról, csatákat az "ellenséges" csapatokkal. Hogyan próbáltak rókát fogni Pacallal és közben szép leírást ad a csillagos estéről, amit akkoriban egyetlen város vagy tanya közvilágítása sem halványított el. Leírja, hogy egy vándorlegénnyel találkoztak favágás közben aki a háború óta vándorkomédiásként járja a világot. Előadást tartott a tábortűznél a csapatnak bár a leírás alapján inkább fakír mint komédiás lehetett. "Francia idegenlégiós volt, követ evett és üveget rágott majd tűvel szúrta át izmait". Ír még aranymosóról is akivel a Duna partján találkoztak.

"tollrajz"

Kígyászölyv (Circaetus gallicus) kormánytoll

Erdei fülesbagoly (Asio otus)  kézevezője

Légies, könnyű, pehely valamik. Mindig meglep mennyire tökéletesek és mennyire szépen színezettek a madarak tollai. Gyerekkoromban érthetően a legszínesebbek tetszettek. Emlékszem egy kora reggeli látogatásra a Margit-szigeti kis állatparknál. Apám elvitt magával futni, de valószínűleg megunhattam a futást vagy csak az állatok látványa nyűgözött le, de arra emlékszem, hogy futás helyett egyedül lesem a kerítésen túl mozgó madarakat. Találtam ott egy páva nyaktollat. Olyan mértékben lenyűgözött az a smaragdzöld ragyogás, hogy évekig őrizgettem és nagy becsben tartva csak ritkán gyönyörködtem benne, nehogy elvessze a varázsát. Ez volt a tollak királya, egy titokzatos zöld ragyogás ami különös hangulatot árasztott.

Ha mostanában a pusztában, erdőben járok mindig felveszem, megnézem az elhullajtott tollakat. Itthon kevésbé színesek bár a sárgarigó, szalakóta, gyurgyalag vetekszik a trópusi fajokkal. Mostanában leginkább a ragadozók kopott, napszítta tollai tetszenek. Mikor frissen ledobott kígyászölyv tollat találok egy szép magányos pusztában álló fa alatt, eszembe jut, hogy a szálai között mikroszkóppal megtalálhatnánk a szaharai homok szemcséit is amivel afrikai telelésük során találkoztak. 

Amióta újra elkezdtem próbálgatni a rajz és festő technikákat, kéznél vannak a tollak. Néha lerajzolok vagy megfestek egyet. Közben rácsodálkozom, hogy emberi kézzel ezt a kifinomult aprólékos szerkezetet alig lehet visszaadni.

Erdőjáró ősök

Csak tiszta forrásból. 

Az anyai ági déd- és ükszülők a Tátrában. Dániából érkeztek erdőmérnökként, hogy itt, Magyarországon dolgozzanak.  Furcsa ötletnek tűnhet ez mai szemmel.

A kép címe "Error 101" lett

Nos, igen megint ez a helyzet. Itthon egy nagy kék vagy sárga folt marad a helyükön. Bosszantó, de már nem ráz meg annyira mint először Indiában. Ott minden szöglet olyan más és látványos volt, hogy rengeteget fényképeztem. Varanasiban amit korábban Benarez néven neveztek, egy internetkávézóban biztonság kedvéért le akartam menteni a képeket a gépemre. Mintha kis villám csapott volna meg később mikor nagy nyugalommal a szobában rákattintottam a folderre. Semmi a köbön. Vagyis valami azért volt ott de semmi képszerű csak hibaüzenetek és roncsolt nézőképek. Két hónap anyagát mintha egy darálóban láttam volna eltűnni.  Most sem volt ez teljesen másképp. Grúziában egy hetet töltöttünk, a legszebb természeti helyeken. Korábban el sem hittem volna, hogy egyszer majd ott lehetek. A képek nagy része átszíneződött átalakult de máshogyan ahogy majd az emlékek színezik az eseményeket. Már nem zavar mindez annyira, mert minden ami történt az megvan, ha nem is képeken. Majd igyekszem leírni.

A képen András és Gábor láthatóak www.raptorimages.hu amint a grúziai expedíció első lakott palagi sas fészkét lesik a felfedezés nagy örömében. 

CIRGAL

Circaetus gallicus. Magyarul kígyászölyv. Talán nyolc vagy tíz éve kezdtem érdeklődni irántuk. Egyszer egy húsvéti hétvégén mikor mindenki a zöld felé veszi az útját, mi is összepakoltunk sonkát-tormát ami szükséges, hogy élvezzük a tavasz első napsugarait. Kis séta után Nagykovácsi mellett lerogytunk a szép gyepes hegyoldalban és a tavaszi fáradtságra hivatkozva egy lépést sem tettünk a továbbiakban. Piknik közben hátradőltem és a csodásan tiszta kék eget figyeltem. Élveztük, hogy a levegő végre meleg és a földből előtörnek a zöld szálak és a sárga virágok. Fent csak kék, és kékebb kék minden felé. Ürest tér teli levegővel és itt a földön szemem a világűr kékjébe meredhet, ha elhiszem, hogy az ég nem mindennek a vége. Aztán egyszer csak valami kis fehér ponton akadt meg a szemem az űr és énköztem félúton. Egy madár. Fehér, majdnem sas méretű ragadozómadár. Szinte csak állt egy helyben, alig mozdult. Égi jel, égi jelenség irdatlan magasságban. Sose gondoltam volna, hogy Budapesthez ilyen közel előfordulhat ez a ritka madár. Akkor még nem foglalkoztatott, hogy honnan jött és merre ment. Azóta viszont mindent megteszek, hogy kiderítsem ha látok egyet, hogy honnan merre tart. Néhány évig tartó sok-sok sikertelen próbálkozás és naphosszat tartó keresgélés után végre megtaláltam a fészküket. Abban az évben nem neveltek fiókát de szerencsére azóta minden évben igen. Amikor tehetem mindig kinézek rájuk, hogy rendben haladnak-e a dolgok. Újabban vázlatokat is készítek róluk. Először csak azért rajzoltam őket, hogy utólag valahogy meg tudjam különböztetni a hímet és a tojót egymástól. Aztán talán idén eszembe jutott, hogy kiskoromtól fogva egészen tizenévesig szinte mindig csak madarakat rajzoltam. Később mikor művészeti egyetemre kerültem és a rajz mindennapjaim része lett, sosem rajzoltam madarakat. Visszanézve ez érdekes, főként azért mert szabadidőm nagy részét már jó ideje a ragadozómadaraknak szentelem. Így hát úgy döntöttem, hogy készítek egy vázlatfüzetet és ceruzákat is viszek magammal a kilenc kilós felszerelésemben. Ez a kis plusz súly már úgysem számít semmit. Innentől kezdve vázlatozni is fogok nem csak figyelni.

Hidegfront

Sose szerettem az esős napokat, a zoknikat is áztató csöpögős hűvös napokat. Régen egyedüli élmény ilyenkor a jó tévéműsor volt, amit a nyári szünetben adtak. Valami jó kis film, míg elvonul a kellemetlen időszak. 
Június eleje van de már szerda óta esik és fúj. Emiatt le kellett mondanom több terepnapot is. ....terepnap, hmm, ez a kifejezés, lehet hogy ismeretlen másoknak? Nos, ez az a nap amikor a sok telefonálás és szervezkedés, térképnézegetés után végre valóban ott vagyunk ahová kiokoskodtuk, hogy majd olajlelőhelyet, aranybányát vagy éppenséggel ritka madárfajok eddig ismeretlen élőhelyét fedezzük majd fel. Én az utóbbira szánom időm egy részét. 

Szóval napok óta esett. A ragadozómadarak ilyenkor keveset mozognak, én viszont őket keresem rend szerint. Emiatt kérdéses volt, hogy mikor és hova induljak és egyáltalán induljak-e ilyen időben. Szabad napom viszont csak vasárnap volt, így hát döntöttem. Megyek és kész.

Reggel 6 körül a Margit-hídon sárga villamoson robogva a Budai-hegyek irányába kémleltem, hogy mennyire vastag szürke felhőzetet várhatok a mai napra. Kisebb kék foltokat kerestem a látótér szegleteiben. Az ilyen tiszta kék égdarabok reményt adnak, hogy a front elvonulóban van. De sajnos nem akadt belőlük túl sok. Ilyenkor sokszor már el sem indulok. De a tegnapelőtti viharok után a biztonság kedvéért jó lett volna ellenőrizni, hogy nem szakadt-e le a ritka kígyászölyvek fészke kint a déli hegyoldalban. Nagyobb madaraknál ez előfordulhat, mert fészküket sokszor a fa csúcsába rakják. 
Egy nyugdíjas túracsoporttal tömött sárga buszon siklottunk kifelé a városból, az ablakokon túl egyre több zöld szín mozdult meg. Elhaladva a bádogépületek, lerakatok, raktáráruházak és a még üres telkek gazos földjei mellett, az út végre emelkedni kezdett. Másik dimenzió. Kétoldalt végre zöld, fent szürke - egyelőre kék égdarabok nélkül.

Maradt a gomolygó sötét ég mire a hegyoldal tisztására értem, ráadásul közelebb is kerültem hozzá. Két hegygerinccel odébb a fák már ködbe vesztek, bele a lassan mozduló komor páragörgetegekbe. Grúziában hasonló időjárás volt egyszer, igaz október elején. Most minden arra az útra kezdett emlékeztetni, egyedül az a leírhatatlanul illatos, gyantás tapintású virág nem került elő. Nem is tudom, hogyan lehet egy illatra emlékezni, nekem a képek és a hangok hívhatóak igazán elő...

Az erdő alattam hullámzott, évek óta ilyen friss zöldnek nem láttam. Énekesmadarak szóltak minden felől. Csuszkák, fakopáncsok, füzikék, pintyek. Aki a környéken lakott és nem aludt az mind énekelt. A nyirkos föld és az avar szaga keveredve a hűvös páraszemcsékkel helyet foglaltak a tüdőmben, miközben ismét illatelemző feladattal láttak el. Csak figyeltem ezt a burjánzó-zsibongó egyveleget és hagytam, hogy a megfigyelőhelyem környezete lassan befogadjon. Fél órán belül mikor az állatok megszoknak, már a része vagyok egy helynek. A hangokból lassan kikövetkeztethetővé válnak az egyes madárfajok territóriumai. Hallani hány nagy- és hány közép fakopáncs van a völgyben, és melyik öreg bükk közeléből szól a kékgalamb. Hallgattam csak őket, és a párára figyeltem. Hol hűvös hol langyos áramlatok vettek körül. A városban ilyenkor a hajnalban bódultan hazatántorgottak még csak elsőket fordulják a gyűrött ágyon és azt sem sejtik, hogy ez a hegygerinc egyáltalán létezik, ahonnan körbetekintek. Én sem tudtam egy időben, de lassan kezdem megismerni itt a fákat a jobb, és baloldalamon.  

7.45-kor láttam meg a „célfajt” a hím kígyászölyvet amint szokásos kimért és mozdulatlan siklása helyett sietve igyekezett a városszéli, még be nem épített kaszálók felé. Méteres siklóért indul és szinte óra pontossággal 9-körül meg is hozza azt minden nap egyetlen fiókájuknak. Több éven keresztül kerestem ezt a párt a Budai-hegységben míg előkerült rejtett fészkük. Azóta az erdőrész védelem alá került. Így már nagyobb az esélyük a sikeres költésre. Remélhetőleg.

A ragadozómadár megfigyelés leginkább hosszú-hosszú várakozást jelent. Fél vagy teljes napot egy pusztában, egy hegyoldalban, olykor egy fa tetején ha más helyről nem lehet belátni egy légteret. Tűző nap, hideg vagy meleg. Ezek változnak, de az ég és az apró fekete pontok rajta: sasok, ölyvek – nem.

A hidegfront kihat a madarak viselkedésére, ebben a hónapban délelőtt rendszerint már kavarognak itt-ott az égen. Sarlósfecskék a városból vagy ölyvek az erdőből. Ezen a délelőttön azonban semmi, nagyon semmi. Csak a szürkeség maradt az égen és a hőmérséklet csökkent. Még jó, hogy bedobtam egy polárt és egy esőkabátot is. Mindkettőre szükség volt. Apró cseppekben szinte jelentéktelen eső szemerkélt végig a völgyön. Épp, hogy csak kopogott a kabátomon. Alig, hogy száradni kezdtek volna végre a cseppek, apró pontok jelentek meg felettem magasan az égen. Május elsején nagyon régen mikor ejtőernyősöket szórtak nagy repülők a Duna felett…néhányan látták a kis ejtőernyősöket zuhanni még ernyőjük kinyílása előtt.  Nos akkora kis pontocskák most ezek is a magasban. De ha úgy jobb, akkor mákszem méretűek. Több mint egy méter fesztávú madarak. Egy-kettő ...és még egy. Aztán megtalálom távcsövemmel a negyediket is. A város irányából siklanak a felhők alatt. Mozgásuk és alakjuk és néhány tollazati bélyegük alapján tudom, hogy barna rétihéják. Fiatalok, még nem költenek. Kóborolva járják a légteret. Ahol megtetszik nekik, ott elidőznek. Képtelenség nem észrevenni viselkedésükben a „gyerekes” elemeket. Ijesztgetik egymást, össze-össze csapnak játékosan. Egy irányba tartanak. Egyikük eltűnik a párában hirtelen majd egy lefelé gomolyodó felhő sötét foszlányából tűnik elő újra. Csodálatos látvány, vasárnap hideg délelőttjén. Mintha még szórakoznának is a felhőkkel, hol eltűnnek, hol megjelennek belőlük és újra egymásra ijesztenek. Siklanak csak és játszanak odafent, míg el nem veszítem őket a horizont felett nyugati irányba. Minden bizonnyal végigrepültek reggel a város egy része felett. Olyan magasan, hogy senki sem láthatta őket.

Alig egy óra várakozás után a kígyászölv vissza is tért a fészekhez, szokása szerint jókora siklóval csőrében. Így már bizonyos, hogy a költés zavartalanul halad, fiókájuk éhes. Később a nap kezdte átszakítani itt-ott a szürkeséget, de a hideg nem enyhült. Igazából mehettem is volna hazafelé. Azonban egyszer csak a sziklák alól hirtelen egy körülbelül pacsirta méretű madárszerűség tűnt fel. Hangtalanul és szokatlan módon repült, mint egy pillangó. Olyan rövid ideig láttam, hogy nem tudtam mi lehetett. A csertölgyek ágai között ahol eltűnt hirtelen újra megjelent. Egy hatalmas lepke volt az, egy nagy pávaszem (Saturnia pyri). Csak határozókönyvekből ismertem és nem hittem, hogy valaha is találkozok ezzel a méretes ritka lepkével, ami leginkább éjszaka aktív. Megdöbbentő mérete mint trópusi rokonaié. Színei reptében kevésbé látványosak, de így is egyedi látvány. Kiszámíthatatlanul csapongott és néha siklott a sziklák és a lombok között egy kis ideig, majd pillanatokon belül egy kőris lombjaiban újra helyet foglalt. Hiába kerestem utána a lombok között, már nem találtam meg. 

Szendvicseim elfogytak, a célfajt megfigyeltem. Minden rendben. Mehetek!

- - - Z - - -

01

Nos, nézzük csak! 
Ez itt az első bejegyzés... Egész jó. 
Ami a képet illeti?... Ránézésre akár lehetne valami vallásos idézetet megerősítő szép kép az elmúlás témakörében. Vagy mondjuk a nap képe az időjárás-jelentő oldalak szélén "fotót beküldte: Szerenhegyi János - Bükkladány". Vagy...hmmm...árvalányhaj hullámzás a kiskunságban.
Csak úgy ahogy történt, semmi extra, semmi csodává válni akarás. 
A nap ment lefelé és én megálltam. Már rubinosan szűrődött a fény a szálak között. Egész mély vöröses színe volt és azonnal azon kezdtem igyekezni, hogy megörökítsem. Fotó, fotó! Próbáltam nyomogatni az egyszerű kamera gombjait....manuális? persze...expozíció mínusz egy vagy kettő...föntről, vagy lentről?....zoomoljak?..stb. Az meg már csak természetes, hogy mindeközben a nap, szépen de biztosan csordogált kifelé szerdából, hogy egyre inkább csütörtökhöz kerüljön közelebb. Amíg ügyködtem és automatikusan igyekeztem megfogni a képet, óhatatlanul nem a látványban időztem. De most így elnézve a képet ez sem baj. Itt van ez a blog, hogy mostantól akár képpel akár anélkül kicsit felidézzem a történteket. Ahogy volt, ahogy átéltem akkor. Vagy ahogy átélem az azóta eltelt idő hatására, kicsit tovább színezve és hozzáadva az elmúlt évek benyomásaival, de sosem átírva azt mesévé, fikcióvá. Úgy tervezem, rakok majd fel rajzokat is és útibeszámolókat is. Munkabeszámolót (ha van ilyen kategória :) a természetvédelemben végzett feladatokról: "hogyan is telik egy önkéntes természetvédő aktív napja".
Szóval ezeket tervezem, de ha máshogy alakul hát az sem baj.

...na azért azt még elmondom, hogy dupla élmény volt a naplemente. Azáltal, hogy gyönyörködtem az aranyszínű felhőhabokban  - nagy nagyítású spektíven keresztül még szebbek - talán elrejtettem egy kis élményfoszlányt ami legbelül tovább dolgozott ahogy már Örkény település felé hajtottam a műúton. Vagyis még annál is mélyebben mert akkor került elő, mikor időben és térben jó távol voltam a Kiskunságtól.
Egyik éjszaka egy ház tetején találtam magam egy álmomban. Sötét éjszaka volt a csillagok új szabályok szerint álltak össze. A hatalmas égboltot fürkészve csodálat és döbbenet mozdult meg bennem. Mindez akkor kezdett erősödni mikor vélhetőleg a Mars bolygó látható közelségben tűnt fel a látótérben. Ez is szép volt, de mikor olyan közel ért, hogy a domborzatokat és a légkört (van-e olyan a Marson?) is egész jól ki lehetett venni rajta, nos az már a földön túli élmény kategóriáját kezdte kimeríteni. Ahogy fordult az árnyékos oldal az éjszakában, lassan láthatóvá vált a túloldalról világító nap fénye, ahogy egy csodálatos szép és irdatlan nagyságú gomolyfelhő tömböt áztatott arany színűre. Minél jobban figyeltem erre az izzó látványra, annál közelebb kerültem hozzá. Mennyei - ez a kifejezés valahol körülírja az élményt.
Így köszönt vissza a Naplemente aki Örkénytől nyugatra mutatkozott be egy röpke 10 percre vagy még annyira sem.

- - - Z - - -